A szívkamrában

zongora előtt a szék

kopottan, szakadtan

figyel

felnyitja a hangszert

és előtte üresen

áll

csíkok, vonalak,

a séma ugyanaz,

nézi

a dalt keresi

a felnyitott test

húrjai alatt

egy sáv

lelép a sötétbe

lezuhan a fedő

fehér utakon

ugrálnak homályos

fekete pontok

bejön

megáll

leül

talpa alatt

a padló

kopogva figyel

a felnyitott hangszer

az űrben szunnyad

előtte

csíkok, vonalak,

a végtelen ugyanaz,

várja

míg hallja

a testben

a lépést

és talpra járnak

a sávok

és lüktet a zongora