Szoba délután

a fátyolkék selymek alatt

fekszik a test

a dombokon az anyagnak

feszülnek a részek

a völgyekben a kékség

sötétedőn gyűrődik rajta

a nyitott szemek felett

kifeszítve tartják a fátylat a pillák

és üvegpupillák fénylenek

az áttetsző szemcsék között

mögöttük pedig az elme:

álomra tekint