Szövet

Ha látom a Napot

hajszálaimba titkokat rejteni,

vég nélküli sugarakat rajzol

fejem köré az emlékezet.

Majd arcom -

melyben egymásnak tükröt

tartva úsznak a lelkek -

a lágyan ívelt fonalak közt felragyog.

Már felkelt ő,

szalmaszálaiba kap a lendület

és ujjbegyek ujjbegyekhez érnek hirtelen,

és a két tenyéren a vonalak összefonódnak.

Fátyol színű erekből

szövődik, ami közös,

és behálózza bennünk

magunkat újra.

Még látom őt

miközben a hárfán a kezem,

ujjaim átfutnak a vonalakon,

és beleszól egy fonál a dalba.

Elindul.

Léptei még alig érintik a földet,

a felszín fölött mozognak lábai;

s mire arcán keresztül fúj a szél

szőke üstöke aláhullt a horizontnak.

Maradok.

Ruhámba kap a szél,

hajamra ezüstporként esnek a csillagok,

és a szálak újrafonják

tenyerünkön a ráncokat.